Új év. Nagy tervek. Tiszavirág életű fogadalmak. Mint egy bazinagy hétfő.

Ez az év úgy futott el mellettem, mind hajdanán a francia nyelv. Észre sem vettem mikor hagyott ott. Akkor eszméltem, mikor már a fenek is csak egy pontnak látszott a távolban.

Rohan az idő, már oly rég együtt járunk. Valamire mégiscsak rájöttem én. -énekelhetném, ha legalább egy olyan dolgot meg tudnék nevezni, amire rájöttem idén. No várjunk csak, hadd gondolkodjam.

Végülis magamról elég sokat tanultam. Rájöttem, hogy amit eddig türelemnek hittem, az valójában gyávaság. Rá kellett jönnöm, hogy bár az élet eddig elkényeztetett, nekem sem sikerülhet minden úgy, ahogy én azt megálmodom. Rájöttem, hogy a mondással ellentétben a kudarc nem megerősít, hanem megtör. Rájöttem, hogy ha öregnek látom és érzem magam, akkor nyilván az is vagyok. Rájöttem, hogy ezen nehezebb változtatni, mint gondoltam.

Újévi fogadalom: Mégiscsak megpróbálom!

Na, engem is elkapott a vámpír-őrület! Csoda, hogy eddig is megúsztam, hiszen a vámpíros történetek napjainkban újra reneszánszukat élik, és lépten-nyomon vámpír-sztorikba botlunk a könyvesboltban, a moziban és a tévében. Dehát miért imádjuk őket annyira?

Mióta világ a világ, az ember vágyik a halhatatlanságra, és valami megmagyarázhatatlan  hajtja a borzongás és a misztikumok felé.

Van olyan nő, akinek ez nem indítja be a fantáziáját? Van olyan nő, aki ennek ellen tud állni?

Vagy melyikünk nem képzeli el, mikor a főnöke ordít vele, vagy  a metrón fellöki valami tahó, hogy elég ha Bill Comptonra gondol,aki  azonnal ott terem és jól ellátja ezeknek a barmoknak a baját (aztán egy ódon ház hatalmas, barokk díszítésű, baldachinos franciaágyában, hófehér párnák közt, gyengéden , de ellentmondást nem tűrően magáévá tesz és közben iszik a nyaki ütőerünkből, hogy mindenki lássa, mi az övé vagyunk-bocs, ezt lehet, hogy csak én képzelem !??? ;) ).

 Most nincs sztori, csak érzés, lényegtelen mozzanatok, ősz, egy kávézó, vagy csak egy olyan füstös, egyetemi kocsma. Ez az. Egyetemi. Kávé és cigaretta. Barátok, vagy csak szimplán ismerősök. Emberek, akikkel közös a hely, közös a hangulat. Magvasnak vélt eszmefuttatások, vagy kis, banális semmiségek. Az a gyomortájról feltörő és szétterülő nyomás. Énsajnálat, világfájdalom, az élet súlyának hitt vákuum, melybe csukott szemmel, magunkat látszólag megadva ugrunk.  Emlékek, melyekből századszor felidézve és elmesélve nem marad más csak mi magunk. Többnyire valamilyen csattanóra várunk. Nincs. Ez az egyetemi "szplín", melyet az  alma mater  mézédes és mámorító keblén csüngve nyelünk, és amikor elszakadunk tőle, az egész egy szürreális álom marad csupán, melyet egy füstös kocsma, egy kávé és egy cigaretta felidéz néhanap.

A nyaralásból visszatérve térdig érő gaz fogadott a kertben. Nekiveselkedtem és nem kíméltem azokat a félreeső zugokat sem, amik felett jótékonyan át szoktam siklani egy „mindennapos” fűnyírás alkalmával. Micsoda szerencse, hogy 40 fok volt árnyékban, így óránként le kellett ülnöm pihenni, hogy a felforrt agyvizemet kissé lehűtsem a szobában, ha már nem rendelkezek olyan praktikus szerkezettel, mint a Szaffi-béli Feuerstein lovag.

Valahányszor leültem Niagara módjára indult meg az orrom! Nyilván valamire érzékeny vagyok-mondom magamnak. De a probléma nem hogy nem szűnt meg a következő napokban, hanem napról napra durvább lett! Az orrom vagy annyira be van dugulva, hogy fuldokolva kapkodom a levegőt a számon, vagy úgy csöpög, mint jégcsap a napfürdőben. Éjszakánként arra ébredek, hogy a viszkető torkomat röfögő hangok kíséretében próbálom valahogy a nyelvemmel dörzsölni. A szemem meg úgy ég, mintha megmártózott volna egy üveg Erős Pistában. Egyszóval a komfort érzetem a kritikán aluli alsó határát közelíti!

Gyorsan utána is olvastam, hogy melyik pollen-féle tombol épp a levegőben. Nem különösebben lepett meg, hogy a parlagfű teljes virágzási időszaka kezdődött és a pollenszórás a hónap végére eléri a maximális pollentelítettségi értéket! A faluban, sőt a kertben is van belőle dögivel. Én mindig lelkesen tépkedtem bárhol, ahol megláttam, mondván, engem ugyan nem bánt, de többeket igen, és hátha van, aki nem ismeri fel, majd én kitépem! No most aztán utolért a parlagfű bosszúja.És amilyen ramatyul érzem magam, a parlagfű virágzásának idejére himnuszommá neveztem ki a (szívünknek több okból kedves) SMAFU zenekar e remek számát!

Zsanu plátói szerelem témájával kapcsolatos bejegyzése kapcsán jutottak eszembe a mozivászon elérhetetlen sármőrjei. Ki ne élte volna át az első szerelmet,amit a kifejezetten jóképű, jó vagy épp rossz oldalon álló főhős iránt érzett? Aztán jött a poszter gyűjtögetés, a rajongás,a zsizsegés az álmodozás, az első szerelem átélése egy virtuális hős érzelmein keresztül. Az a bizsergető érzés amikor az ember felismeri, hogy külleme van, ami talán egy ellentétes nemű lénynek annyira megtetszhet, hogy azt egy vad, de mégis gyengéd birtoklási vággyal fejez ki. Aztán a kétségbeesett felismerés, a kiválasztott elérhetetlenségéről, majd a valóság, a szomszéd fiúra való felfigyelés, aki mellesleg egy picit hasonlít is előző hősünkhöz. Aztán elmaradnak a hős karakterek és rájövünk, hogy még a szomszéd fiúnál is helyesebb srácok ülnek a 7es buszon,az iskolapadban vagy a kedvenc kocsmánkban....A következő igen vitatott korszakot azt hiszem mindenki ismeri. Ez a korszak a végső választásunk tanulópályája, az önmagunk megismerésének időszaka, szimplán szexualitásunk megélése, a társadalmi konvenciókkal való küzdelem?! Furcsa ellentmondásos időszak. Ha túl sokáig tanulunk a konvenciók már kritizálnak,sőt rosszindulatú jelzőket akasztanak ránk.De kinek mennyit kell tanulnia, hogy jó eredménye legyen? Aztán választunk. Ki jól, ki rosszul. Ez  a választás manapság egyre inkább kitolódik. Mondjuk ki bátran,elérkeztünk a címben is jelzett 30asokhoz. És amikor az ember azt hiszi, már szinte mindent látott és rengeteg tapasztalattal rendelkezik, a házasélet nyugodalmas és szeretetteljes hétköznapjaiból valahogy bekeveredik mondjuk az Alkonyat című mozifilmre és tinilányként,nedves bugyival tántorog ki a plüssszékek közül. Az ezt követő napokban a két lábbal a földön járók párszor elkapják tisztelt férjüket, pasijukat, aki értetlenül bár,de elégedetten áll a libidómegugrás ténye előtt. Az álmodozók újra rajonganak és zsizsegnek. Az irodisták pedig munkaidejük 80 százalékát azzal töltik, hogy mozihősünkről videókat néznek a youtube-on ill. felkeressék hivatalos blogját, ahol szintén gyönyörködhetnek. Tehát 30 körül is él még a bizsergés, de mennyire!!És milyen jó is újra átélni! A kérdés azonban felmerül: ha mi nők is ennyire vágyunk erre az érzésre miért nem szállunk olyan könyedén virágról-virágra, mint ahogy teszik ezt hím társaink? Vajon a nagybetűs Választás után örökre önmegtartóztatást gyakorlunk? Kevésbé vagyunk aktívak,tompulnak az érzékelő csápjaink és ördögi körként ezt érzik rajtunk kedves férfi társaink és nem próbálkoznak olyan hevesen? Vagy netán vannak olyan módszereink, amelyekkel mindezt a meglévő kapcsolatunkból hozzuk ki ? Egy kedves ismerősöm szavaival élve: a nők tudják hogyan kell felmelegíteni a káposztát?A férfiak nem?

(Diamond Jarod neves etológus,” Miért élvezet a szex” című könyvében  talán választ találhattok a fenti kérdésekre és megismerhetitek az „Otthon a papa” , a „Sok a papa”  és még sok más érdekes elméletét.)

Kinek ne lennének a múltjában plátói szerelmek? Persze mit értünk plátói szerelem alatt. A köznyelv talán a soha be nem teljesülő, egyoldalú szerelmet. A fogalom Plátónál minden nemi érzékiségtől mentes szerelmet jelent, amellyel férfi és nő egymásban csak a szellemi, esztetikai és erkölcsi tökéletességet szereti. Tehát egy nemiségtől mentes, viszonzott érzelemről beszél. Talán ez lehet a kulcsa az oly sokat vitatott férfi-nő barátságnak. (Mert tegyük a szívünkre a kezünket. Ugye egyikünk sem gondolja komolyan, hogy ellenkező nemből a legjobb barátunk, ugyan olyan lehet, mint egy azonos nemű barát!) Ezek a férfi-nő barátságok attól olyan szépek, hogy van bennük valami ki nem mondott feszültség és izgalom. Talán pont ettől a soha be nem teljesüléstől.

Ahogy múlnak az évek, megállapodunk valaki mellett. Családot alapítunk, és ha szerencsések vagyunk, akkor hosszú évek múltán is megmarad két ember között a kölcsönös tisztelet, szeretet és ragaszkodás. (A válási statisztikák sajnos azt mutatják, hogy kevés az ilyen szerencsés.) Viszont ahogy a szarkalábak szaporodni kezdenek, úgy kezd el  hiányozni az életünkből az izgalom, és az a bizonyos jóleső bizsergés, mikor egy szerelem elkezd kibontakozni. Sok pár esetében ekkor jön el a félrelépések ideje, amit vagy átvészel egy házasság vagy nem.

Szerintem itt segíthet újra a plátói szerelem! Egy „férfi-barát”, aki szépeket mondd, aki figyelmes, aki meghallgat és legalább úgy csinál mintha megértene, akinek látjuk a rajongó csillogást a szemében, és aki által újra átélhetjük azt, amit 16-18 éves korunkban éltünk át utoljára. Ez a családi életnek is jót tesz! Odafigyelünk magunkra,  így  a férjünk is vonzóbbnak lát, és a  gyerek sem egy frusztrált és ideges anyával találja szembe magát. Egyszóval egy kiegyensúlyozott és hűséges(!!!) asszonyt kap apa és gyerek!

Tanulság: Ha a házasságunkat laposnak és unalmasnak érezzük, gyorsan kerítsünk egy plátói szerelmet (ha nincs más, idézzünk föl egyet a múltból, vagy minimum kreáljunk egy képzelt plátói szerelmet) és egycsapásra újra  kéknek látjuk majd az eget! ;)

Ezen bejegyzés tekinthető bosszúnak, természetesen a finomabbik fajtából. Azokra a mindennapi atrocitásokra válaszol és különösen egyre, ami a minap történt velem, amelyek olyan arroganciával,erőszakosan furakodnak be az ember életébe, hogy a tehetetlen düh,megbántottság és félelem kavarognak egyszerre az ember fejében.

Azt gondolhatnánk,hogy egy 70 év körüli férfi már átesett a személyiségfejlődés azon szakaszán,amelyek az oviban elvett játék erőszakos visszaszerzésének sikerességén alapult,korából fakadóan az élet nagy állomásait átélvén, mint párválasztás, gyerekek, öregedés már tud különbséget tenni fontos és kevésbé fontos dolgok között, szintén korából fakadóan megtanulta a társas érintkezés alapszabályait,megélt évei alatt elég ideje maradt frusztrációit levezetni, látott eleget a világból ahhoz,hogy tudja a modern demokráciákban az ember az aluljáróban azon az oldalon megy ahol akar.De nem! Ez a 70 év körüli férfi a minap úgy gondolta, hogy tömpe hasával,az aluljáróban határozottan elémállva és a "Jobbra át!" felkiáltást határozott kézmozdulattal kísérve, megváltja az elnyomásban sínylődő, lázadni kívánó bal oladalon haladó emberek táborát.

Alaposabb elemzés után csak arra tudok gondolni, hogy talán így lázad az öregedés valóban személyiséget próbáló folyamata ellen és ezt, mint 30 éves,hasonló dilemmákkal küzdő meg is értem.Az élmény felvet egy másik kérdést is.Nem lenne jobb vidéken élni, ahol az egy négyzetméterre eső őrültek száma mégiscsak alacsonyabb, mint Budapesten?(Az árnyaltabb megértéshez pedig Ranschburg Jenő: Félelem,harag,agresszió című könyvét ajánlom)

Az ember akkor ír, ha úgy érzi van mondanivalója.Ha úgy érzi, hogy ez a mondanivaló mások számára is fontos lehet, így tehát meg kell hogy ossza velük. Vannak akik pénzért írnak, és ,megjegyzem, meglehetősen jól. Vannak akikről írnak és vannak akiknek le sem kell írniuk a mondanivalójukat, mert megteszik ezt mások helyettük. Az embernek vannak olyan időszakai, amikor csöndes és üres. Semmi nem jár a fejében, néma.Viszont vannak olyan időszakok is, amikor úgy érzi csordultig telt mindeféle mondanivalóval és ha azonnal nem oszhatja meg valakivel ezeket a csodálatos felfedezéseket, akkor sírví fakad tehetetlenségében. Amikor már annyit kapott, hogy nem tud mást befogadni és most rajta a sor, hogy adjon. Bevallom az ilyen állapotok és beszélgetések mostanában nem bővelkednek az életemben. Hát olvasok. Az olvasás személytelen formában olyan izgalmas találkozás, mint amikor az ember kimegy egy évre külföldre és idegen emberek idegen gondolataival talalkozik.Olyan gondolatokkal, amelyek soha életében eszébe nem jutottak volna.És ott rácsodálkozik, hogy mennyire határtalan is az emberi elme és mennyire színes a világ és aztán már szenvedélyévé válik mindig új emberekkel, új gondolatokkal megismerkedni.Néha a könyvek ezek az új találkozások.Máskor meg ráeszmél arra az egyszerű szépségre amit a régi jelent.Ránéz a másikra, régi barát és szinte csak a mindennapok ügyes-bajos dolgain élcelkedünk, és eszébe jut a közös származás, ízlés, a gondok, amelyeket egymás vállán pihentetünk egy találkozás erejéig és elgondolkozik, vajon mi az a csodálatos varázslat ami két embert, barátot ilyen hosszú ideig egymáshoz köt.Vajon nyolcvan éves korunkban is együtt fogunk még nevetni a gyerekkori csínytevéseken? Amikor  plébinek eljárt a keze és Detti arcán csattant, mert a tiltás ellenére, az amúgy az orgonához cseppet sem vonzódó Dettus, elkezdte nyomkodni a hirtelen olyan érdekessé váló billentyűket?Judit szerint plébi azóta is ezért vezekel. És mindezt a várba menő apró, zötyögő kisbuszon kuncogjuk el, amiről természetesen azonnal eszünkbe jut a jó öreg  kisbusz amivel reggelente  iskolába mentünk és amin minden ember azonos ritmusban azonos irányban rugózott, a kiült műbőr üléseken, mintha élettelen gumibábuk lennének.

(Plébiről,aki telente Lada Samarájával húzott minket szánkón, olvashattok Elmer István riportkönyvében, amelynek címe: Mindenhol pap vagyok)

Vajon mit gondolnak a magyar gyerekek, amikor Dórával az angolul beszélő kislánnyal és Kukival a békával éneklik Kuki dalát, amelynek szövege nem más , mint Kukííííí,kukííííííí,kukííííííí-ki-ki-ki-kíííí. Rögtön beugrik a másik nem szintén 2 szótagosa...

’A Dóra a felfedező egy úttörő gyereksorozat, hiszen egyszerre nyújtja a közös játék és a mese izgalmát a gyerekeknek. Ráadásul Dóra néhány angol szóval is megismerteti a gyerekeket, mozgásra ösztönzi őket, és segít bennük kifejleszteni a kihívások leküzdésének képességét.’-írja a sorozatot ismertető honlap.

Igaz, hogy a sorozat elsősorban óvodásoknak készül, de nézzük csak hm, miért is kell egy ovisnak szombaton reggel a tévé előtt tobzódnia? De ha belegondolunk igazán izgi lehet virtuális barátokkal játszani, vagyis inkább utánozni őket, ui nem löknek el,mindig nevetnek és vidámak,nem szólnak vissza.....Egyszóval hiányzik az interakció. Az pedig egy gyereknél nagyon fontos , mint azt a szocio-konstruktív pedagógia már bizonyította. Ehelyett a gyerekek kapnak egy biztonságos tévé előtti környezetet,néhány angol szót, kedvesen ismétlődő dalokat na és persze a szülők nyereménye –talán- fél óra gyerekmentes idő.Fél óra alatt a kertben találkozhatunk mondjuk 5 állatfajjal hangya, katica, kukac, veréb, légy.Na és persze rengeteg növénnyel. A hirtelen jött gondolatokat, a jó kutató eszköztárának elengedhetetlen önkritikájával kell illetni. Mi van ha nincs kert?És persze biztosan másképpen látja ezt egy gyermekes anyuka aki néha bizony kompromisszumokra kényszerül saját, „gyermekelőtti időszámítás”-beli elveivel.

(A szocio-konstruktív elméletekről többek között a nagy Vigotsky írt.Szerinte a magasabb pszichológiai folyamatok a szociális interakcióra épülnek,így a tanulás is.Ezt a nézetet használja fel számos idegennyelv pedagógiai irányzat, amelyek hangsúlyozzák a társas nyelvtanulás ill. az anyanyelvi környezetben való tanulás előnyeit.)

Manapság az emberek elegáns, liftes üvegirodákban dolgoznak, ahova jó bemenni, ingyen jön a kávé az  autómatából, mindig meleg van,vagy ha éppen nyár van akkor hideg, egész nap csak ülniük kell és bámulniuk a monitort, hóvégén felveszik a kisebb vagyon keresetüket, amiből már néha akár fagyasztott lazacot is vehetnek és mindenféle manapság divatos kapribogyót, olivát és efféle ételeket. (Ezen sorokat gumicukorhabzsolás közben írom. Természetesen én sosem vetemednék gumicukor vásárlásra, csak ha már tényleg nincsen más ahhoz hogy a paradicsomban érezzem magam.Valamilyen véletlen folytán egynémely emberek azt gondolják rólam, hogy gumicukor zabáló vagyok, így mindig kapok egy-két adag muníciót, ami aztán elég sokáig kitart...kényszeres pillanatokban pedig elfogy.)Visszatérve  a hipersteril és hiperkonfortos irodaházakra, amelyek alatt mindig akad egy –két hipermarket, mindazon előbb felsorolt jó tulajdonságaik ellenére valamiért mégiscsak furcsák.  A lányok például kezdik magukat rosszul érezni bennük ha nem 180 cm magasak, sudár termetűek és nem a nemmondommilyen konfekció legújabb kollekcióját viselik. A férfiak félelmeiről  nem tudok nyilatkozni, bár egy inetrjút megérne a dolog. Lehet, hogy megdöbbentő hasonlóságra bukkannánk? Egyszóval az embernek egy jól elvégzett munkanap után egy ilyen csodás helyen vagy esetleg már munkanap közben is olyan hiányérzete támad... Egyszóval valami hiányzik. Hiányzik a történés, hiányzik a teljesség, hiányzik a kielégülés, hiányzik az élet, a paradicsomi élet.És itt érkeztünk el azokhoz az elméletekhez, amelyek a lét teljességének helyreállítására tett emberi kísérleteket különböző emberi tevékenységekben látják megvalósulni. Például az evésben, ivásban, szeretkezésben, sportban, tanulásban....Kétségtelen, hogy miután nyolc órán keresztül az ember olyan dolgok iránt köteleződik el és hallgatja munkatársai, de elsősorban munkatársNŐI érdektelen fecsegését arról, hogy ez meg az milyen szemét és erkölcstelen és „bár én nem akarok senkit elítélni, de hát ez azért így meg úgy meg híjj az annyát...”, szóval ebben az esetben az ember vágyik valami kis harmóniára. Vágyik a teljesség felé. Ezeken a napokon én mindig Alwayst viselek. De mindemellett és itt jön a meghökkentő felfedezés, mindennél jobban vágyakozom valami olyan mennyei íz,étel után, amely mindezt feledteti velem és kitölti ürességem. Ez az üresség, szellemi üresség, amely sokszor annyira intenzív, hogy egy étel elfogyasztása után még száz másikat kívánnék megkóstolni és egy abszurd lakoma képei keringenek a fejemben ahol termérdek étel van és mindenből annyit ehetek amennyit akarok sosem fogy el és mind fennséges ízű és zamatú. Az örök harmónia helyett, tíz perces keresés után az étterem soron, ha szerencsém van, ízletes falatokkal próbálhatom helyreállítani a teljességet az egy órás ebédszünetemben.

(Szívből remélem, hogy nagyon sok olyan ember van akire az előbbi sorok egyáltalán nem jellemzőek és soha nem is lesznek azok. Az ihletet pedig Rüdiger Dahlke Súlyproblémák című könyve adta)

Fiatalabb koromban sokszor eszembe jutott, amikor a fürdőszobából kijövet egy szál bugyiban és trikóban szárítottam a hajam, Bobi kutyánk társaságában, aki általában az előszobában szunyókált; hogy vajon ugyanazt az undort érzi-e ő is csupasz testemre tekintve, mint én egy pucér, nyálkás béka láttán. Nem vitás, ez nem szőrszálhasogatás. Aztán mindig azzal nyugtattam magam, hogy ez az undor a gazdi iránti szeretet miatt már biztosan eltűnt, vagy rosszabb esetben,  megszokott kellemetlenséggé szelidült. Miért is olyan kellemetlen a szőr? A mennyisége nemi jelként is értelmezhető, tehát pl. a szőrös alkarú lányok sokszor szenvednek a férfiak szörnyülködő tekintetétől, akik hirtelen nem tudják eldönteni, hogy egy másik bolygóról jött zombit, egy  nőies férfit vagy egy  szerencsétlen nőt látnak. Főleg ha az fekete, mármint a szőr. Pedig ki tudja, lehet,  hogy a Lascaux- i pasik pont erre buktak. A tartós éhezés  és az öregség során termelődő hormonok is szőrnövekedéssel járnak, de ilyenkor ki gondol már a pasikra. Napjainkban igazi szőrmentes világban élünk. (De sajnos nem szőrme-mentesben.) Még a férfiak is borotválják, immáron nem csak az állukat, hanem egyéb testrészeiket is. Képzeljük csak el, talán húsz év múlva már a szemöldök és a haj is sorra kerül, vagy az anyák talán már a terhesség alatt szedett táplálékkiegészítővel olyan anyagot falnak be, ami megakadályozza gyermekeiken a szőrnövekedést. A csupasz csecsemők örök életükre azok maradnak.Vajon minden erre a sorsra jut az emberi testen, aminek többé már nem vesszük hasznát? Száz év múlva talán már lapos fejűek leszünk,hiszen csak egy pár érzékszerv és az azok percepcióinak feldolgozására szakosodott lecsökkent térfogatú agynak kell a hely? Hiszen manapság már egyre többen vannak azok, akik ennél többre nem használják –a még egyelőre kerek – fejüket.

(A témához kapcsolódó kérdőív címe: http://ripet.hu/feedback.php?kid=95wmdm8r20zrf4t0)

Mi is jut az ember eszébe egy jó kis virslis-majonézes-kukorica salátáról...Nekem igazi csemegém plussz Jucusra gondolok ha eszem. Judit mesélte még egyszer, hogy sokszor csinál ilyet, ha valami fincsi salira vágyik. Micsoda egyszerű kis cucc és milyen finom. Elképzelem Jucust, ahogy a friss rezidensek buta kérdései és pár skizofrén után hazaérve fáradtan ledobja a magassarkú csizmáját, bekapcsolja a tévét, hátha megy valami jó kis sorozat, aztán benéz a hűtőbe. Hát nincs más benne csak egy pár virsli és tejföl. Még kenyér sincs és kedv sem sok, hogy a legközelebbi közértbe leugorjon. Aztán a babkonzerv mögül kikacsint a dobozos kukorica sárga címkéje. Már a színe is milyen üdítő, főleg télvíz idején. Ebben a percben megszületik az ötlet. Egy kis keresgélés után  még pár nyomásnyi majonéz is előkerül a hűtő fiókos részéből és már kész is a stílusos vacsi. Az elfoglalt ám ötletes doktornő spéci salátája. Azóta én is sokszor eszem virslis-majonézes-kukorica salátát és biztos vagyok benne, hogy Dettus is csinált már párszor. Hát így alkot az ősi szükségkonyhából mára stílussá kinőtt, olasz konyhát is „lefőzve” egy elfoglalt nő.