A nyaralásból visszatérve térdig érő gaz fogadott a kertben. Nekiveselkedtem és nem kíméltem azokat a félreeső zugokat sem, amik felett jótékonyan át szoktam siklani egy „mindennapos” fűnyírás alkalmával. Micsoda szerencse, hogy 40 fok volt árnyékban, így óránként le kellett ülnöm pihenni, hogy a felforrt agyvizemet kissé lehűtsem a szobában, ha már nem rendelkezek olyan praktikus szerkezettel, mint a Szaffi-béli Feuerstein lovag.

Valahányszor leültem Niagara módjára indult meg az orrom! Nyilván valamire érzékeny vagyok-mondom magamnak. De a probléma nem hogy nem szűnt meg a következő napokban, hanem napról napra durvább lett! Az orrom vagy annyira be van dugulva, hogy fuldokolva kapkodom a levegőt a számon, vagy úgy csöpög, mint jégcsap a napfürdőben. Éjszakánként arra ébredek, hogy a viszkető torkomat röfögő hangok kíséretében próbálom valahogy a nyelvemmel dörzsölni. A szemem meg úgy ég, mintha megmártózott volna egy üveg Erős Pistában. Egyszóval a komfort érzetem a kritikán aluli alsó határát közelíti!

Gyorsan utána is olvastam, hogy melyik pollen-féle tombol épp a levegőben. Nem különösebben lepett meg, hogy a parlagfű teljes virágzási időszaka kezdődött és a pollenszórás a hónap végére eléri a maximális pollentelítettségi értéket! A faluban, sőt a kertben is van belőle dögivel. Én mindig lelkesen tépkedtem bárhol, ahol megláttam, mondván, engem ugyan nem bánt, de többeket igen, és hátha van, aki nem ismeri fel, majd én kitépem! No most aztán utolért a parlagfű bosszúja.És amilyen ramatyul érzem magam, a parlagfű virágzásának idejére himnuszommá neveztem ki a (szívünknek több okból kedves) SMAFU zenekar e remek számát!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.