Manapság az emberek elegáns, liftes üvegirodákban dolgoznak, ahova jó bemenni, ingyen jön a kávé az  autómatából, mindig meleg van,vagy ha éppen nyár van akkor hideg, egész nap csak ülniük kell és bámulniuk a monitort, hóvégén felveszik a kisebb vagyon keresetüket, amiből már néha akár fagyasztott lazacot is vehetnek és mindenféle manapság divatos kapribogyót, olivát és efféle ételeket. (Ezen sorokat gumicukorhabzsolás közben írom. Természetesen én sosem vetemednék gumicukor vásárlásra, csak ha már tényleg nincsen más ahhoz hogy a paradicsomban érezzem magam.Valamilyen véletlen folytán egynémely emberek azt gondolják rólam, hogy gumicukor zabáló vagyok, így mindig kapok egy-két adag muníciót, ami aztán elég sokáig kitart...kényszeres pillanatokban pedig elfogy.)Visszatérve  a hipersteril és hiperkonfortos irodaházakra, amelyek alatt mindig akad egy –két hipermarket, mindazon előbb felsorolt jó tulajdonságaik ellenére valamiért mégiscsak furcsák.  A lányok például kezdik magukat rosszul érezni bennük ha nem 180 cm magasak, sudár termetűek és nem a nemmondommilyen konfekció legújabb kollekcióját viselik. A férfiak félelmeiről  nem tudok nyilatkozni, bár egy inetrjút megérne a dolog. Lehet, hogy megdöbbentő hasonlóságra bukkannánk? Egyszóval az embernek egy jól elvégzett munkanap után egy ilyen csodás helyen vagy esetleg már munkanap közben is olyan hiányérzete támad... Egyszóval valami hiányzik. Hiányzik a történés, hiányzik a teljesség, hiányzik a kielégülés, hiányzik az élet, a paradicsomi élet.És itt érkeztünk el azokhoz az elméletekhez, amelyek a lét teljességének helyreállítására tett emberi kísérleteket különböző emberi tevékenységekben látják megvalósulni. Például az evésben, ivásban, szeretkezésben, sportban, tanulásban....Kétségtelen, hogy miután nyolc órán keresztül az ember olyan dolgok iránt köteleződik el és hallgatja munkatársai, de elsősorban munkatársNŐI érdektelen fecsegését arról, hogy ez meg az milyen szemét és erkölcstelen és „bár én nem akarok senkit elítélni, de hát ez azért így meg úgy meg híjj az annyát...”, szóval ebben az esetben az ember vágyik valami kis harmóniára. Vágyik a teljesség felé. Ezeken a napokon én mindig Alwayst viselek. De mindemellett és itt jön a meghökkentő felfedezés, mindennél jobban vágyakozom valami olyan mennyei íz,étel után, amely mindezt feledteti velem és kitölti ürességem. Ez az üresség, szellemi üresség, amely sokszor annyira intenzív, hogy egy étel elfogyasztása után még száz másikat kívánnék megkóstolni és egy abszurd lakoma képei keringenek a fejemben ahol termérdek étel van és mindenből annyit ehetek amennyit akarok sosem fogy el és mind fennséges ízű és zamatú. Az örök harmónia helyett, tíz perces keresés után az étterem soron, ha szerencsém van, ízletes falatokkal próbálhatom helyreállítani a teljességet az egy órás ebédszünetemben.

(Szívből remélem, hogy nagyon sok olyan ember van akire az előbbi sorok egyáltalán nem jellemzőek és soha nem is lesznek azok. Az ihletet pedig Rüdiger Dahlke Súlyproblémák című könyve adta)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.