A szemközti domboldal sárgába öltözött. Virágzik a repce. Ettől minden olyan nyári és vidám.

Itt falun minden nap olyan, mintha nyaralnánk.

Engem kicsit a kollégiumi életre emlékeztet! Ez itt egy nagy, szabadtéri kollégium.

Ha csak a boltig szaladok le, az is fél óra, mert biztosan összefutok pár emberrel és sikerül begyűjtenem a legfrissebb helyi híreket.

Ilyenkor nyáron, úgy este 6 óra felé, mikor a többség már hazaért a munkából mindenki kisereglik az utcára. A fiatal szülők rajokba verődve megbeszéli csemetéik legújabb szokásait, miközben mennek pár kört a babakocsival a faluban. Akinek kicsit idősebb a gyereke a háza lépcsőjéről nézi a szomszéd,  és egy jó hideg sör társaságában, hogyan bringáznak a gyerekek föl-le az utcában. Az öreg nénik a padokon ülve lesik és csodálják az új nemzedéket, mindenkihez vagy egy kedves szavuk. Van, aki a háza előtt, az úton tollasozik, és ha elhalad mellettük egy autó, a sofőr biztosan kikiabál az ablakon valami tréfásnak szánt dolgot a meccs állásával kapcsolatban. Hétvégente szinte minden kertből „grillat” száll fel, ami belengi az egész falut.

Nyáron a kertben vacsorázunk. Legtöbbször zsíros kenyeret hagymával, paradicsommal, esetleg kolbászt.

Kislányom igazi vidéki gyerek. A lovaktól, békáktól nem fél, de a metróban minden ajtócsapódásnál sírva fakad. Hiába, nincsen zajhoz szokva. Szombatonként, mikor a fagyiskocsi jön, sírva ébred délutáni álmából, mert megijeszti a ’zenélős autó’. Mikor aludni térünk a nyitott ablakon át, csak a kutyák ugatása, a tücskök és kabócák kórusa hallatszik be.

Már el sem tudnám képzelni, hogy városban éljünk. Legalábbis a fővárosban semmiképp!

Ez itt a béke szigete.